Minden szellemi termék ellopása, másolása, hasznosítása bűncselekménynek számít!!! Arra kérünk titeket, hogy a könyvet ne terjesszétek SEHOL az interneten!!!Megértéseteket köszönjük! Jó olvasást mindenkinek!

 

 

 

Káplár Marianna

 

Vámpírok - a legenda újjáéled

Nóri

A kezdet 

  Jól emlékszem arra a napra, mikor megtudtam, hogy ki is vagyok. Bár lehet, hogy a mi, az jobb kifejezés... Vadász vagyok. Mégpedig vámpírvadász.
   Mindenki azt hiszi, hogy vámpírok nem léteznek. Pedig ha tudnák, mekkorát tévednek...
   Én is ezek közé az emberek közé tartoztam, egészen 13 éves koromig.
   Akkor történt, hogy az egyik nap az öcsémnek, Alexnek, tovább húzódott a fociedzése, mint általában. Akkoriban én mentem érte a suliba, mivel 2 évvel idősebb vagyok nála.
   A szüleink mindig sokat és későig dolgoztak. Apu nyomozó, Anyu pedig egy nagy cégnél könyvelő volt. Mind a ketten megbízható munkaerőnek számítottak, ezért nagyon sokszor későn jöttek haza. Így én és Alex egymásra voltunk utalva, ami egy elég szoros kapcsolat kialakulásához vezetett.
   Nagyon dühös voltam rá. Nem szerettem 7 után az utcán lenni, hiába volt tavasz. Mindig, valahányszor huzamosabb ideig a friss levegőn voltam, valami rossz érzés kerített hatalmába, amitől nem tudtam megszabadulni, sem elfelejteni. Akkoriban nem tudtam, hogy mit is jelent ez.
   - Sajnálom. - Alex bűnbánóan nézett rám, s én belenéztem a kék szemébe.
   Az öcsém akkor még alacsonyabb volt nálam, kisfiúsan kerek arcát ugyanolyan vékony szálú haj keretezte, mint amilyen nekem is volt, csak abban különböztünk, hogy míg nekem világosbarna hajam van, addig az övé sötétbarna. A szeme színét apától örökölte, míg én az enyémet anyutól.
   A különbségek ellenére is nagyon hasonlítunk egymásra.
   Haragosan összevontam a szemöldököm; bár tudtam, hogy tényleg nem az ő hibája, mégis nagyon mérges voltam rá.
   - Mindegy, csak ne állj meg! Minél hamarabb ki akarok jutni a Virág közből.
   A Virág köz egy kivilágítatlan, kb. 50 méteres utca, az egyik oldalán 4 emeletes házak hátuljával, a másikon elhagyatott telkekkel, amelyek tele voltak fával. Senki nem láthatott mögéjük.   
   Tovább mentünk, bár rossz érzésem volt, mintha valaki figyelne. Ráadásul a szűnni nem akaró figyelmeztetés is éreztem a zsigereimben.
   Valami nagyon nincs rendben.
   - Alex, ne állj már meg! - szóltam rá az öcsémre, miközben idegesen kémleltem a sötétséget.
   - Jó, de kikötődött a cipőfűzöm. Muszáj bekötnöm.
   Sóhajtottam, s megpróbáltam nem üvölteni kínomban. Minden idegszálam megfeszült. Mi a francért van ennyire sötét?!
   - Jó, csak siess! - mondtam, s percről percre idegesebb lettem.
   Épp mikor már Alex felállt, egy különös zajt hallottunk nem messze tőlünk: egy ág rezzenését, amiről mintha leugrottak volna. Mind a ketten megdermedtünk.
   - Nóri, szerinted mi volt ez? - suttogta Alex.
  Próbáltam túllátni a sötétségen, meglátni a zaj forrását, miközben reménykedtem abban, hogy már csak mi ketten vagyunk a sikátorban, de - amitől a hátamon égnek állt a szőr - a megérzésem másról árulkodott. Még itt van!
   - Fogalmam sincs, de... - válaszoltam Alex kérdésére. Merre van? Melyik irányban?! Balra.... - menjünk el jobbra. Siess! - a hangomon kihallottam a hisztéria jeleit.
   Ekkor az, aki miatt rossz érzésem volt, éreztem, hogy megindult. Egyenesen felénk.
   A lépései hangjából ítélve nem futott, nem kezdett el rohanni. Csak szép lassan, mintha nem is mi miattunk ugrott volna le az ágról, vagy indult volna el, közeledett felénk. És pont ettől vált annyira félelmetessé.
   - Alex, fuss!
   Fogalmam sincs, hogyan, de egy érzés belül azt sikította, hogy meneküljünk innen. És én így is tettem: megpördültem a tengelyem körül, de aztán rájöttem, hogy ez volt a legrosszabb, amit tehettem.
   Mögöttem nem volt más, csak a bérházak garázsa meg egy pár parkoló autó.
   Visszafordultam, szembe az idegennel. Bár a másik utcáról beszűrődött valamennyi fény, ahhoz édes kevés volt, hogy az alakjánál többet kivegyek belőle. Miközben egyre jobban közeledett, próbáltam összeszedni az önvédelmi tanácsokat, amiket Apu adott.
   Ahogy lassan haladt előre, a fény az ismeretlen arcára esett, és én meg voltam győződve róla, hogy ez nem lehet más, mint egy lidérces rémálom.
   Meghűlt a vér az ereimben.  A támadóm egyedül csak a kinézetében hasonlított emberre.
   Magas, hórihorgas test. Hulla-fehér bőr. Bordó és tűzpiros árnyalatú szem, ami éhesen meredt rám. Hosszú, vértől csöpögő szemfog.
   Egy vámpír.
   Fel akartam sikítani, de nem ment, a hang elakadt valahol a tüdőm és a hangszálaim között.
   Már csak kb. fél méter lehetett közöttünk, mikor a semmiből felbukkant még egy alak. Először csak az érzés jelent meg, aztán már megláttam őt is.
   Az érkező nem volt olyan magas, mint a vámpír. És mégis... Megjelent egy új érzés, mire megnyugodtam.
   A férfi szaladva közeledett felénk, s mikor már csak pár méter választotta el tőlem, lefékezett a vámpír mögött. Elővett egy közepes méretű pisztolyt, célzott, majd lőtt. Az arcán egy pillanatig mintha fájdalmat láttam volna, miközben leeresztette a pisztolyt. Csupán a szemem sarkából láttam, hogy a vámpír közben először porrá hullott, majd semmivé vált, mivel teljesen lefoglalt a megmentőm.
   - Hol az öcséd? - kérdezte köszönés gyanánt, miközben lassan megindult felém.
   - A... arra. - mutattam jobbra.
   Kavargott bennem minden, de ami még engem is meglepett, az az volt, hogy kezdtem megnyugodni, mintha csak egy árnyékot láttam volna a falon, nem pedig egy vámpírt.
   - Márk... - szólt hátra a válla fölött a társának, akit csak most vettem észre, s akiből csak egy homályos foltot láttam a fényhiány miatt.
   - Megyek. - válaszolt a hang a sötétben, majd távolodó léptek zaját hallottam. Kettesben maradtunk.
   - Jól vagy? - kérdezte rám nézve.
   - Igen. - bólintottam.
   Most, hogy a vámpírból már semmi nem maradt, s a megmentőm is velem volt, egyáltalán nem éreztem rosszul magam, nem kaptam sem sokkot, sem semmi mást. Kezdtem máshogy látni a dolgot, mint pár perccel hamarabb: egy élő vámpír volt. Na és? Eddig csak rémtörténetekben és horrorfilmekben szerepelt ilyen, most pedig a valóságban is megjelent. És akkor? Nem esett semmi bajom, hála a velem szemben álló pasasnak. Apropó megmentőm...
   Ránéztem a hősömre és meg kellett állapítanom, hogy ennél furább alakkal még nem hozott össze a sors.

   Hosszú, világos ballonkabátot viselt, az oldalára egy kardot kötött, a kezében pedig egy fegyvert tartott, amivel az előbb elintézte a vámpírt. Jóképű volt. Hosszú, szőkésbarna haját lófarokba kötötte.
   - Az, ugye - kezdtem - egy vámpír volt... Ugye?
   A férfi rám nézett, de válaszolni azonban már nem tudott, mivel megérkezett Alex és Márk.
   A férfi hatalmas volt, majdnem 2 méter. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy Alex barátságosan mosolygott, s úgy szorongatta az óriás kezét, mintha jó barátok lennének.
   Mikor már kiértek a lámpa fénykörébe, végre jobban szemügyre vehettem a férfit: magas volt, talán 190 cm környékén járhatott, vörösesbarna hajába belekapott egy szellő. Barna szeme közömbösen meredt rám, de engem kétféle érzés kerített hatalmába: a bizalom a zsigereimből és a félelem az agyam által. Hirtelen nem tudtam, melyiknek is higgyek.
   - Gyertek, ezt majd nálatok megbeszéljük - törte meg a csendet a ballonkabátot viselő férfi.
   - De...  - kezdtem. Hirtelen nem tudtam megbízni - egyikükben sem. S ez még csak egy részét jelentette a problémának.
   - Később.
   A házunkig senki sem szólalt meg, és elcsodálkoztam rajta, hogy senki meg se kérdezte, hogy jó irányba megyünk-e, vagy esetleg merre is lakunk. A megmentőm becsengetett, és Apu kinyitotta az ajtót.
   Apu is magas, de Márk mellett eltörpült, ahogy csak állt az ajtóban összeráncolt szemöldökkel, s az olvasószemüvegével az orrán, amit gyorsan le is kapott.
   - Kornél, maga... - Apu eleinte meglepett arcot vágott, majd zavartan nézett rám. Lehetett valami rajtam, mivel arrébb állt, és beengedett minket. - Hát mégis megtörtént.
   Egy szót sem értettem az egészből. És látszott, hogy Alex sem.
   Anyuval kiegészülve letelepedtünk a nappalinkban.
   Anyu két gyerek után a felszedett kilóival is elég csinos maradt, gyűrű göndör, szőke hajával és velem megegyező színű szemével tökéletes ellentéte volt Apunak, aki barna hajjal és kék szemmel rendelkezett.
   Most, a két idegent látva, a szüleim döbbenten, de mégis "és most mi lesz?" pillantással néztek egymásra.
   Míg én és Alex a kanapéra ültünk, Kornél és Márk a vele szemben lévő fotelekre zuttyant le. Anyu a konyhából kihozott két széket apának és saját magának, s úgy helyezkedtek el, hogy egy kört alkossunk a dohányzóasztal - bár nálunk senki sem dohányzik - körül.
   - Sajnálom, hogy csak így magukra törtünk, de megtörtént, amit mondtam. - mondta Kornél, s kihúzta magát ültében.
   - Apu, Anyu, mi ez az egész? - néztem hol egyik, hol másik szülőmre, s volt egy olyan érzésem, hogy ők sincsenek a helyzet magaslatán.
   Apu a tenyerébe temette az arcát, s ettől egyáltalán nem nézett ki egy tapasztalt nyomozónak. Mi több, mintha vagy 20 évet öregedett volna.
   - 3 hónapja - kezdte el végül a dohányzóasztal egyik lábára szegezve a tekintetét. -, furcsa gyilkosságok történtek a megyében, s mi kaptuk meg az ügyet. Aztán egyszer csak felbukkant Kornél, mint külsős. Nem tudom, emlékeztek-e még rá, de akkoriban egyszer bejöttetek mind a ketten hozzám. Akkor még nem tudtatok Kornéllal beszélni, de ő látott titeket. Rögtön azután, hogy ti elmentetek, odajött hozzám, s furcsa dolgokat mondott: vámpírok a valóságban is léteznek, és hogy ti ketten különlegesek vagytok, mivel vámpírvadászok lehettek.
   - Apu, ez... - kezdtem, de megakadtam. Azt akartam mondani, hogy ez hülyeség, de aztán eszembe villant annak a vámpírnak a képe, aki megtámadott minket, s nem tudtam, mit is mondjak.
   - Talán ez egy kicsit abszurdnak tűnik, és hihetetlennek, de... - szólalt meg Kornél, s váltott egy pillantást a tőle egy méterre ülő Márkkal.
   - Nem is kicsit... - szólalt meg mellettem Alex, Kornél szavába vágva.
   - ... de higgyétek el - folytatta Kornél. -, hogy nem olyan félelmetes ez az egész. Ráadásként nem minden vámpír ennyire veszélyes. Az, akivel most találkoztatok, a vámpírvilág szégyeneinek egyike.
   - Nem mind ennyire veszélyes? - kérdezte homlokráncolva Alex.
   - Nem - vette át a szót Márk. Mély basszushangja megnyugtatóan töltötte be a nappalit. - Egy vámpír csak egyetlen egy dologtól veszíti el ennyire a fejét: az emberi vértől.  - látva az értelem hiányát az arcunkon, magyarázatba fogott. - Azt ugyebár mindenki tudja, hogy a vámpírok vérrel táplálkoznak, s normál esetben állandóan szomjasak. Itt is ez a helyzet, de a központok összefogtak néhány vámpírral, s dolgoznak egy szeren, amit vértablettának hívunk. Ez a kis pirula enyhíti a szomjúságukat, így aztán egy időre tökéletesen olyanok, mint egy ember. De ha egy vámpír nem veszi be a tablettát, akkor a vérszomja felerősödik, és ha a vadászok nem vigyáznak, ha ez a vámpír elszabadul, majd megharap egy embert, akire szintén nem ügyelnek a vadászok... nos, olyankor jön létre az a vámpír, amit láttatok. S ennek csak egy ellenszere van: ha megölitek őket.
   - Megölni? - néztem döbbenten Márkra.
   - Nincs más választás, Nóri - nézett rám Kornél. - Ha egy vámpír emberi vért ivott, megszűnik az öntudata, nem lesz képes kontrollálni magát, nem lesznek gondolatai... Láthattad: hiába álltam meg mögötte, hiába érzékelte a veszélyt, amit én jelentettem a számára, nem érdekelte más, csak a te véred.
   - Mindazonáltal nem csak közveszélyes vámpírok léteznek. Ott van például Mara... - folytatta a magyarázatot Márk.
   - Mara? - kérdezte Alex.
   - Ő a központ Bizalmasainak a vezetője. - sietett a válasszal Kornél. - Bizalmasnak nevezzük azokat a vámpírokat, akik bebizonyították, hogy meg lehet bízni bennük, mert nem isznak emberből - tette hozzá gyorsan.
   - Vagyis, ha jól vettem ki a szavaitokból, a vámpírvadásznak csak ölnie kell? - kérdeztem.
   - Nem feltétlen - magyarázott tovább Kornél. - A vadászok munkája szerteágazó. Mi tartjuk fenn a kapcsolatot az ország valamennyi Bizalmasával, Semlegesével - ők olyan vámpírok, akik egyszerűen csak szeretnének az emberek között élni - és vadászával. A vadászok csak a legvégső esetben gyilkolnak. A vámpírtámadás az egyik ilyen. S mint mondtam, ha egyszer egy vámpír iszik az emberi vérből, nem lehet megállítani, mindig vadászni fog.
   Sokáig senki sem szólalt meg. Millió meg egy kérdés visszhangzott a fejemben, bár a most kapott információkat se sikerült még teljesen megemésztenem. Nagy sokára Márk törte meg a csendet.
   - Mind a kettőtökben megvan a képesség, hogy vámpírvadászok lehessetek. Ez persze nem kötelező, és egyáltalán nem könnyű, de mind a ketten tehetségesek vagytok. A tiétek és a szüleiteké a döntés.
   - És mit tanulnánk ott? - tette fel az egyik alapvető kérdést Alex.
   - Neked még várnod kell pár évet, hogy kierősödjön az ösztönöd - így már értem, hogy miért csak én érzékeltem a veszélyt... -, de a nővéred megtanulhatná, hogyan tudja megvédeni magát egy vámpírral szemben. S ez csak egy a rengeteg dolog közül.
   - Miért pont mi?  - faggatóztam tovább. - Úgy értem honnan ez a... öhm... tehetség?
   - Mint minden vadász, így ti is születésetek óta rendelkeztek egy adottsággal, ami lehetővé teszi, hogy megérezzétek egy vámpír vagy vámpírvadász jelenlétét. Ha jól gondolom, ezt már ti is tapasztaltátok...
   - Anyuék is... - kezdtem. Mi minden lehetett még, amiről én nem tudok?!
   - Nem. Ők nem vadászok. De a felmenőitek között lehetett vagy lehettek vadászok, és onnan örököltétek a képességeteket.
   Mindenki elhallgatott, bár a kérdéseim csak egy részére kaptam feleletet. Már-már megszólaltam, mikor Kornél kedvesen rám mosolygott.
   - A többi kérdésedre majd a központban válaszolunk, rendben?
   Vagyis ő teljességgel bízott abban, hogy beleegyezem a vadászságba.
   De én akarom ezt?
  Persze, hogy igen - válaszolta a belső hang. Lehetőségem volt valami nagyot tenni: megmenteni mások életét. Bepillantást nyerni egy világba, amelyről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Nem mondhattam azt, hogy nem félek, de tudtam, ha ezt most elszalasztom, nem lesz legközelebb, nem lehet visszacsinálni. Ránéztem a szüleimre, az öcsémre, Kornélra, majd közöltem a döntésemet:
   - Rendben - néztem bele Kornél mogyoróbarna szemébe. - Csatlakozom a központhoz. Szeretnék vadász lenni.
   Már akkor beláttam, hogy a normális életemnek befellegzett. Ha akartam se tudtam volna visszamenni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
   Ezek után egy jó fél órán keresztül beszélgettünk anyuékkal; nem volt egyszerű megszerezni a beleegyezésüket, de a végén sikerült.
   Így aztán még azon a nyáron részt vettem egy egyhónapos felkészítő táborban, ahol megtanultam az egyszerűbb tornagyakorlatokat. Meg kellett szoknom például a magasságot (akkor még páni félelem töltött el, mikor megláttam egy 2 méter magasan levő gerendát, és megtudtam, hogy nekem azon kell végigegyensúlyoznom magam), meg kellett tanulnom - egy bizonyos fokig - szer-és talajtornázni, javítani kellett az állóképességemen, ez által ki kellett lazítanom az összes izmom. Nyár végére készen álltam, hogy elkezdjem a kiképzést.
   Szeptembertől pedig heti 2-3 alkalommal részt vettem az edzéseken, amelyeken megtanultam kiaknázni a képességeimet.
   Négy évvel később, szeptember elsején pedig a legnagyobb gondom az volt, hogy idejében beérjek a suliba, és ne késsek el.

 

 

 

A könyv folytatása letölthető: FÓRUM-on

 

Oldal: °°Káplár Marianna - Vámpírok - A legenda újjáéled°°
Fantasy könyvek - © 2008 - 2024 - vampirekonyvek.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat